ELŐSZÓ Országunk dicsőségteljes multjának történetében a peren kivüli jogszolgáltatás mindenkor mint a nemzeti eszme tekintetre méltó képviselője szerepelt. A közhitelesség képviselői tanúbizonyságai ama ténynek, hogy a magyar nemzet az önállóságra teljesen rátermett s habár a a civilizáció vívmányait a művelt nyugat országaitól átvette; mindazáltal azokat saját nemzeti jellegével ruházta fel. A közhitelesség képviselői kivették méltó részöket a nagy nemzeti munkából. Közhitelességű okleveleink, melyeket nemzetünk szent hajdanának drága ereklyéi gyanánt örzünk, az ö kezök írásai. Ennek a szent hajdannak akart kegyeletes emléket szentelni a magyar kir. közjegyzők országos egyesülete, midön a millennium alkalmából a közhitelességi intézmények történetét tárgyaló mű megírására ezer forintos pályadíjat tűzött ki. A pályázat eredményét a jelen müben látja a tisztelt olvasóközönség. Sok habozás után, Jakab Géza kis-körösi kir. közjegyző barátom buzdítása folytán, hozzáfogtam a munkához, melynek megírásában a magyar kir. közjegyzői kar legkiválóbb tagjainak jóakarata támogatott. Kutatásaimban bőséges források állottak rendelkezésemre, melyekből fölös számmal merítettem az adatokat. Legelső sorban a vatikáni titkos levéltár s az olasz állami levéltár adatait gyüjtöttem össze, melyek úgy tárgyok, mint eredetök tekintetében kiválóan fontosak. A hazai levéltárak közül felkutattam a budapesti országos, a veszprémi püspöki, a pannonhalmi főapátsági, a bártfai és eperjesi városi levéltárakat, melyekben különösen az apostoli és császári közjegyzőségre vonatkozólag találtam becses adatokat. Habár az említett levéltárakban az oklevelek töméntelen sokasága állott rendelkezésemre, mindazáltal nem használtam fel az Összes anyagot; csupán csak azokat az adatokat dolgoztam fel, melyek tárgyam kidomborításához szükségesek voltak. Ezeknek az adatoknak föfontosságuk éppen eredetiségökben rejlik. Az írott adatokon kivül felhasználtam a már nyomtatásban megjelent hazai és hazai vonatkozású külföldi oklevélgyüjteményeket s egyéb forrásmunkákat, melyekben különösen a hiteles helyekre vonatkozólag találtam értékes adatokat. Munkám megírásában vezérlő elvem volt annak kimutatása, mikép fejlődtek hazánkban egy évezreden keresztül azok a jogi intézmények, melyek a közhitelesség szolgálatában állottak? E czélra megidéztem a rég elmult idökböl a pristáldok, királyi jegyzök, hiteles helyi személyek, királyi emberek, apostoli és császári közjegyzök s egyéb hiteles személyek letünt tisztes alakjait. Az okleveleket nem méltattam diplomatikai szempontból: csupán annyiban használtam fel azokat, a mennyiben a jelzett célra vonatkozással birtak. Európa egyéb kulturállamainak közhitelességű intézményeit annyiban tárgyaltam, a mennyiben azok története megvilágítja a mi intézményeink fejlődését. Midön munkámat a nyilvánosságnak átadom, hálás köszönetemet nyilvánítom tisztelt birálóimnak: Zimányi Alajos, Rupp Zsigmond és Horváth Károly uraknak, kik böles útbaigazításaikkal és szives jó tanácsaikkal támogattak müvem hiányainak pótlásában. Fáradságom legszebb jutalma az a kitüntető elismerés, melyben a magyar kir. közjegyzők országos egyesületének központi bizottsága 1897 október 19-én tartott ülésében művemet részesítette. Abban a hiszemben, hogy sikerült munkámmal új mesgyét vágni a magyar jogtörténeti irodalom terén, nyugodtan teszem le a tollat s könyvemet felajánlom a magyar Thémisnek, mint a hazai jogtörténet egyik ágának, bár fogyatékos, de mégis hézagpótló munkáját. Zenta, 1898 március Idusán. A szerző. |